11. Fejezet / 44. Rész: Emlékek

Halihóó! Megjöttem! Köszönöm mégegyszer a sok díjat! Úgy döntöttem, ingerelem az olvasóimat, mert szerintem izgalmas húzni a szerelmi történetet ;) Ez nem lett olyan hosszú rész, de remélem tetszeni fog :) Ha igen, komizzatok. Jó olvasást! x

Reggel szörnyen erős fejfájásra ébredtem. Kivonszoltam magam a szobából, s leültem Liam-el szemben, aki kávét ivott. A kezemben egy nyakkendőt tartottam, de fogalmam nem volt, hogy került az hozzám.
- Mondanám, hogy jó reggelt, de ahogy látom… - mért végig.
- Most először vagyok másnapos. Pocsék egy érzés. – sóhajtottam.
- Az meg kié? – nézett a kezemben levő anyagra.
- Fogalmam sincs. Reggel úgy ébredtem, hogy a kezemben volt.
Eközben valaki leült Liam mellé, mégpedig Niall. Valami furcsa érzésem támadt ugyanabban a pillanatban, mint neki. Nem értettem, mi volt az, de melegség járta át mindenemet, ahogy szemkontaktust tartottunk.
- Khm… nem emlékeztek a tegnap estére? – nézett ránk gyanúsan Liam.
- Semmire. – mondtuk kórusban.
- Ráadásul elvesztettem a… - itt elakadt, majd kivette a kezemből a nyakkendőt. – Ez hogy kerül hozzád?
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy a tiéd?
- De. – mondta, s elkezdte vizsgálni, mint valami bombát.
- Hoppá! – mosolygott Liam.
Hogy kerülhetett hozzám? Nem emlékszem semmire a tegnapból… Szörnyű ez a tudatlanság…
A többiek is egyesével kiszédelegtek a szobából, ugyanúgy fejfájással és memóriazavarokkal. Senki nem emlékezett az estére, Liam viszont beszámolt, de még mindig nem tudtam, hogy mi volt velem és Niall-el. Soha nem fogom megtudni.

A koncert tíz órakor kezdődött. Mi hárman, mivel ma nem léptünk fel, így a közönség között néztük a fiúkat, persze voltak körülöttünk őrök, hogy ne menjen arra senki. A fiúk sokszor felénk néztek dal közben, sőt sokszor a színpad arra részére mentek, ahol mi voltunk.
A fellépés 11-ig tartott, utána beültünk egy étterembe ebédelni.
- Liam, ugye nem volt gond az éjjel? – kérdezte James.
- De egy kicsit… Úgy értem csak Harry-vel és Louis-val. Ők teljesen meg voltak őrülve. Legalább egy fél órát kellett rohangálnom utánuk, miután mindenki más már aludt. Aztán meg amikor már ők is aludtak, én képtelen voltam rá, mert az egész szoba zengett a horkolástól, így kiköltöztem a nappali kanapéjára. Szörnyű volt! – magyarázta Liam.
- Bocs, Liam. – mondta Louis.
- Nem kellett volna olyan sokat innod! – cukkoltam Louis-t.
- Te beszélsz? Te is levedeltél egy üveggel! – vágott vissza.
- Te 6-szor annyit!
- Nem is volt az annyi!
- Na igen. – szólt közbe Liam. – Ezért örülök, hogy nem ihatok alkoholt.
- Legalább felügyeltél ránk. – mosolygott Brigi.
- De én még mindig nem emlékszem. – szomorkodtam.
- Várjunk csak! Tudom már! – csapott a homlokára Liam. – Niall nem tudta kikötni a nyakkendőjét… Bement a szobába, te pedig utána mentél.
- M-meddig voltam bent? – kérdeztem izgatottan.
- Nem tudom… vagyis… bementem a lányokhoz a megvártam, amíg elalszanak. Nem lehetett több öt percnél.
5 perc alatt nem történhetett semmi… Vagy igen?
Összenéztünk Niall-el, de úgy döntöttünk, elfelejtjük az egészet. Legalább azt megtudtuk, hogy került hozzám a nyakkendője…
- Gratulálok srácok! De most szeretném elmondani a programot. – szakította félbe a gondolataimat James. Rezzenés nélkül figyelni kezdtünk rá. – Van több, mint két nap szabadságotok, így arra gondoltam, hogy a Los Angeles-i utunk előtt megállunk egy kaliforniai táborban.
- Úgy érted sátrazni fogunk? – kérdezte Harry.
- Nem. Házak is vannak ott. Kibérelnénk hármat és abban aludnánk.
- És mit csinálnánk ott? – kérdezte Dalma.
- Túráznánk, vannak sportpályák… Egyébként az a terület óriási nagy.
- És mit ennénk ott? – kérdezte Niall.
- Hát ott csak tűzzel tudnánk sütni.
- Én már alig várom! Mikor megyünk? – sürgettem a dolgot.
- Elintézek mindent, ti megebédeltek és indulunk. – mondta James, majd felállt, arrébb ment és elkezdte hívogatni a szükséges helyeket és embereket. Természetesen a hír hallatán gyors tempóra váltottunk. James szupergyors szervezése véget is ért, amire befejeztük az ebédet.
Kimentünk a parkolóba és ott állt egy narancs színű, 9 személyes kocsi, amivel menni fogunk.

- Hűű! – szaladt oda Louis. – A kocsim! Én vezetek! Ugye, James?
- Te most ugye viccelsz? – nevettem, s mellé léptem.
- Ha te vezetsz, kétszer annyi idő, mire odaérünk! – kuncogott Brigi.
- És nem akarjuk, hogy megállítsanak a rendőrök! – csatlakozott Dalma.
Louis sértődötten beült James mellé, utána Zayn, mögötte én, aztán Brigi és Liam, leghátul pedig Dalma, Harry és Niall.
Elindultunk utunkra, s közben kérdezgettük James-t mindenről.
- Miket lehet ott csinálni? – vetette fel újra a kérdést Louis.
- Fürödni, futni, kosarazni, focizni… - sorolta James.
- Szuper! – kiáltott Niall. – Mikorra érünk oda?
- Legalább 7 óra az út. De ne aggódjatok, meg fogunk állni egy kis pihenésre.
Erre mindenki felnyögött. Utáltuk a hosszú utazásokat. Úgy döntöttem, zenét hallgatok, néha-néha Louis-val is beszélgettem. Sokszor hátra fordult, mivel Zayn aludt és nem tudott kivel beszélgetni. Pár óra után (Niall örömére) megálltunk egy Nando’s-ba enni. Utána már csak egy benzinkútnál álltunk meg mosdót keresni. Az autók kezdtek ritkábban járni. Befordultunk egy köves útra, ami mellett egy tábla állt, amit tisztán ki lehetett olvasni: Sierra tábor.