Epilógus – Az út vége

Sziasztok! Nem terveztem az utolsó bejegyzéshez sokat írni, mert még fogok sokmindenről tájékoztatni titeket, amint meghozom a döntést, hogy folytatom-e a történetet, vagy sem. Nagyon köszönöm a rendszeres olvasókat, a kommenteket, a szavazatokat és a sok bíztatást! Szerettem volna még zárásképp egy epilógust írni, remélem meg fogjátok érteni, miért. Hamarosan hozom az infókat! xx

 Sose éreztem még akkora fájdalmat, mint mikor el kellett búcsúznom a legjobb barátaimtól. Úgy tűnt, mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből. Annyira hozzászoktunk egymáshoz, hogy már testvérként kezeltük egymást. A rossz pillanatok elhalványultak a jó pillanatok mellett. Csak azokra fogunk emlékezni. És ezeket a gondolatokat senki nem veheti el tőlünk. Meg fogjuk őrizni, ameddig, csak kell. Sokan azt mondják, hogy a nagy történetek nem szakadnak meg soha. Mindnyájunknak jönni, s menni kell az elbeszélésben. A mi utunk ezennel itt ért véget. Pár hónapja csak álmodtunk mindezekről. Az álmunk valóra vált, de már véget is ért. Mint egy tündérmese, ami után felébredsz. Nemrég még egy dalversenyben énekeltünk. Utána pedig egy új fordulatot vett az életünk. Megláttuk a fiúkat, s ezennel a kaland elkezdődött. Szerelmek jöttek létre. Mindent tökéletesnek hittünk. Igen az is volt. De mindig akadnak bonyodalmak. Én megtanultam, milyen érzés is két embert szeretni egyszerre. Megtanultam nagy döntést hozni. Niall Horan életem szerelme, s mindig az lesz. Soha nem tudnám elfelejteni vágyban égő gyönyörű kék szemeit. A lányokkal megtudtuk, milyen is az, amikor pletykákkal árasztják el az életünket. Megtanultuk miben higgyünk és miben ne. És igenis hogyha szeretnénk megvalósítani valamit, azért tudunk tenni! Sose szabad feladni a reményt, ugyanis ki tudja mikor találkozol a boldogsággal. Köszönjük a fiúknak azt a rengeteg dolgot, amit megtanítottak nekünk. Nélkülük talán nem boldogultunk volna a sztáréletben. De most eljött az időnk. Visszatérünk hazánkba három hónap után. Újra látjuk a szüleinket, s erre a szeretetre mindhármunknak szüksége lesz. Igen… várnak ránk. S most csak ez számít…
 
"Amúgy szeretek naplót írni, de a smiley-kat kihagytam belőle. :D Ez a legelső bejegyzésem, amióta itthon vagyok. Újra hallom a kutyám ugatását, a lovaim hangját, a farm csodálatos illatát és... újra látom a sok posztereimet a falamon. Furcsa érzés, hogy be kell zárni a kapukat, nehogy belógjon egy őrült rajongó. Most van 12 óra, hamarosan ebéd. Utána meghívott Brigi és Dalma a városba, habár hívnunk kell az őrünket, nehogy letámadjanak. Nos, ilyen a sztárélet. Ma fogjuk megtudni, hogy ki lesz a menedzserünk úgyhogy drukkoljatok! James-nél igaz nincs jobb, de akadnak még bőven jófejek. Na most mennem kell szólt anya! Sziasztok! :)

 2012. 05. 13."


Az élet olykor kegyetlen, olykor meglep vagy tökéletesnek érzed. Az élet megy tovább, akármi is történik. Élni kell minden pillanatot, mert nem tudhatod, mikor lep meg újra…

13. Fejezet / 56. Rész: Búcsú

Utolsó előtti rész! 2 hét múlva végére ér a történet! Eléggé elszomorít, hogy nézettsége alig van az oldalnak, komment pedig szintén kevés érkezik, úgyhogy jobb is ha hamarosan befejeződik a blog :/ Sajnálom hogy ezt kell mondanom...

- Szóval? – faggatott most Brigi a többiek előtt.
- Nekünk is lehet magánéletünk, ahogy nektek Liam-el! Vagy Dalmának Harry-vel! Vagy talán nincs igazam?
- Jó csak kérdeztem.
- Nem kérdezted, követelted!
A nappaliban voltunk. Mindenki a kanapén ült és kávét ivott. Csak én járkáltam fel, s alá Niall mögött.
- Ne haragudj. Csak ideges vagyok. Mindjárt indul a gép és ott még legalább 10 óra, aztán… már csak hárman megyünk tovább.
- Próbálj meg nem erre gondolni, amíg még együtt lehetünk. – nyugtatta Liam.
Engem viszont semmilyen szó nem tudott volna megnyugtatni. Szörnyen féltem az elbúcsúzástól. Még csak reggel 7 óra volt, de már bepakoltunk a kocsiba és elindultunk a repülőtérre. Fél 8 volt, mire felkerültünk a gépre. Beültem a szokásos helyemre az ablak mellé, Niall pedig mellém, s szinte egész úton el se engedtük egymást. Nagyon unalmas volt tíz órát a gépen lenni. Sokszor kértünk ételt és italt, sőt többször, mint mások. A legviccesebb az volt, amikor Louis megkért, hogy kísérjem el a gép legelején levő vécére. Amíg ő bent végezte a dolgát, addig én a legelöl levő üléseknél vártam. Amikor kijött furcsán vigyorgott valamin.
- Mit tettél megint? Vagy csak ennyire elboldogított? – nevettem.
- Nem találtam a lámpát. De a szappant igen, ami sikeresen beleesett a vécébe, így hát le kellett húznom. – mondta az ülések között sétálva.
- Mit csináltál? – fogtam meg a karját, hogy megálljon. – Louis tudod, hogy amit beledobsz, az kimegy a gépből?
- Komolyan? – fordult meg, hogy lásson.
- Mégis mit gondoltál? Biztos örülni fognak a szappan hullásnak a városlakók.
- Lehet, hogy épp egy erdő van alattunk, vagy egy folyó.
- Nos mindenesetre mindig értesíts, hogy mikor szálltok repülőre.
- Miért?
- Mert akkor biztosan nem merészkedem ki a házból. Ki tudja, mi fog landolni a fejemen!
A nevetés kitört belőlünk, s akik mellett elmentünk, furcsán néztek.
- Mi történt? – kérdezte Niall.
- Louis nem tudta, hogy ha valamit beledob a vécébe, az kimegy a gépből. – mondtam még mindig nevetve.
- Haver nem vagy normális. – szólalt meg Niall azzal az aranyos nevetésével.
A következő órákban zenehallgatással és filmnézéssel töltöttük az időt. Kölcsönkértük Harry-ék lejátszóját és megnéztük a Gyűrűk Ura első részét. A film után átadtuk Brigiéknek is, hogy ők is elüssék az időt. Amikor Niall elvonult a mosdóba, Zayn ült közelebb hozzám a külső ülésről.
- Soha nem láttam még Niall-t annyira boldognak, mint mikor veled van. Azt nem tudom mi lesz, amikor elválunk tőletek.
- Twitter és Skype. – mondtam.
- Az nem olyan.
- Nem tudunk más megoldást.
- Majd írok neked sokszor.
- Azt jól teszed. – mosolyogtam rá. – Persze mi is fogunk írni, mivel már követtek minket.
Niall visszaérkezett, mi pedig abbahagytuk a beszélgetést.

A repülő este hatkor szállt le, vagyis onnan rögtön indult is egy másik gép az otthonunkhoz. Amíg James kipakolta a bőröndjeinket, mi a fiúktól vettünk búcsút. Brigi és Dalma, ahogy az első búcsúzásunkkor, már most sírtak. Én először Zayn-hez mentem oda.
- Vigyázz magadra! – mondta könnyes szemmel, s amikor már nem bírta tartani, megölelt.
- Te is vigyázz magadra!
Könnyeivel küszködve állt félre, hogy átadja helyét Louis-nak. Másodjára látom sírni, de ez fájdalmasabb volt.
- Ne felejts el írni. – szorított magához.
- Nem fogom elfelejteni, ígérem. – mosolyogtam, de már én is közel álltam a síráshoz.
- Szeretlek. – súgta a fülembe rekedtes hangján.
- Én is. – Lassan elengedtük egymást, majd következett Liam és Harry. Nekik is megígértem, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, s adtam nekik is egy-egy ölelést. Ahogy Niall-höz léptem, tisztán kivehető volt a piros szeméből a szomorúság. A farzsebéből kivett egy kisebb dobozt és átadta.
- Tudom, hogy a szerződést már megtettük, de úgy érzem az nem volt elég. Szeretném, ha mindenre emlékeznél. Minden dologra, ami kettőnkkel történt. – Kinyitottam a dobozt és egy gyönyörű ezüst, szíves karkötő volt benne. A könnyek végiggördültek az arcomon, ahogy felhelyezte a jobb kezemre.
- Sose felejts el – mondta elcsukló hangon.
- Hogy felejtenélek el. – öleltem át.
- Szeretlek hercegnőm. – csókolt meg hosszasan utoljára.
 - Szeretlek.
James meghatódottan nézte a búcsúnkat, majd tőle is elköszöntünk.
- Még mindig te vagy a legjobb menedzser a világon. – mondta Brigi, s megöleltük mindhárman.
- És az is maradsz. – mosolygott Dalma.
A hangos bemondó megszólalt, mi pedig elindultunk a gép felé. Még egyszer utoljára visszafordultunk és intettünk a fiúknak. Ők lehajtották a fejüket, majd újra visszanéztek ránk, s amikor már messzebb kerültünk, összeölelkeztek.
Felszálltunk a repülőre, onnan két óra volt az út. Én a telefonomról néztem azt a nagyon sok képet, amiken mi voltunk, a fiúk és minden hely, ahol jártunk. Újra felidéztem a történteket, s elöntött a szomorúság...