13. Fejezet / 56. Rész: Búcsú

Utolsó előtti rész! 2 hét múlva végére ér a történet! Eléggé elszomorít, hogy nézettsége alig van az oldalnak, komment pedig szintén kevés érkezik, úgyhogy jobb is ha hamarosan befejeződik a blog :/ Sajnálom hogy ezt kell mondanom...

- Szóval? – faggatott most Brigi a többiek előtt.
- Nekünk is lehet magánéletünk, ahogy nektek Liam-el! Vagy Dalmának Harry-vel! Vagy talán nincs igazam?
- Jó csak kérdeztem.
- Nem kérdezted, követelted!
A nappaliban voltunk. Mindenki a kanapén ült és kávét ivott. Csak én járkáltam fel, s alá Niall mögött.
- Ne haragudj. Csak ideges vagyok. Mindjárt indul a gép és ott még legalább 10 óra, aztán… már csak hárman megyünk tovább.
- Próbálj meg nem erre gondolni, amíg még együtt lehetünk. – nyugtatta Liam.
Engem viszont semmilyen szó nem tudott volna megnyugtatni. Szörnyen féltem az elbúcsúzástól. Még csak reggel 7 óra volt, de már bepakoltunk a kocsiba és elindultunk a repülőtérre. Fél 8 volt, mire felkerültünk a gépre. Beültem a szokásos helyemre az ablak mellé, Niall pedig mellém, s szinte egész úton el se engedtük egymást. Nagyon unalmas volt tíz órát a gépen lenni. Sokszor kértünk ételt és italt, sőt többször, mint mások. A legviccesebb az volt, amikor Louis megkért, hogy kísérjem el a gép legelején levő vécére. Amíg ő bent végezte a dolgát, addig én a legelöl levő üléseknél vártam. Amikor kijött furcsán vigyorgott valamin.
- Mit tettél megint? Vagy csak ennyire elboldogított? – nevettem.
- Nem találtam a lámpát. De a szappant igen, ami sikeresen beleesett a vécébe, így hát le kellett húznom. – mondta az ülések között sétálva.
- Mit csináltál? – fogtam meg a karját, hogy megálljon. – Louis tudod, hogy amit beledobsz, az kimegy a gépből?
- Komolyan? – fordult meg, hogy lásson.
- Mégis mit gondoltál? Biztos örülni fognak a szappan hullásnak a városlakók.
- Lehet, hogy épp egy erdő van alattunk, vagy egy folyó.
- Nos mindenesetre mindig értesíts, hogy mikor szálltok repülőre.
- Miért?
- Mert akkor biztosan nem merészkedem ki a házból. Ki tudja, mi fog landolni a fejemen!
A nevetés kitört belőlünk, s akik mellett elmentünk, furcsán néztek.
- Mi történt? – kérdezte Niall.
- Louis nem tudta, hogy ha valamit beledob a vécébe, az kimegy a gépből. – mondtam még mindig nevetve.
- Haver nem vagy normális. – szólalt meg Niall azzal az aranyos nevetésével.
A következő órákban zenehallgatással és filmnézéssel töltöttük az időt. Kölcsönkértük Harry-ék lejátszóját és megnéztük a Gyűrűk Ura első részét. A film után átadtuk Brigiéknek is, hogy ők is elüssék az időt. Amikor Niall elvonult a mosdóba, Zayn ült közelebb hozzám a külső ülésről.
- Soha nem láttam még Niall-t annyira boldognak, mint mikor veled van. Azt nem tudom mi lesz, amikor elválunk tőletek.
- Twitter és Skype. – mondtam.
- Az nem olyan.
- Nem tudunk más megoldást.
- Majd írok neked sokszor.
- Azt jól teszed. – mosolyogtam rá. – Persze mi is fogunk írni, mivel már követtek minket.
Niall visszaérkezett, mi pedig abbahagytuk a beszélgetést.

A repülő este hatkor szállt le, vagyis onnan rögtön indult is egy másik gép az otthonunkhoz. Amíg James kipakolta a bőröndjeinket, mi a fiúktól vettünk búcsút. Brigi és Dalma, ahogy az első búcsúzásunkkor, már most sírtak. Én először Zayn-hez mentem oda.
- Vigyázz magadra! – mondta könnyes szemmel, s amikor már nem bírta tartani, megölelt.
- Te is vigyázz magadra!
Könnyeivel küszködve állt félre, hogy átadja helyét Louis-nak. Másodjára látom sírni, de ez fájdalmasabb volt.
- Ne felejts el írni. – szorított magához.
- Nem fogom elfelejteni, ígérem. – mosolyogtam, de már én is közel álltam a síráshoz.
- Szeretlek. – súgta a fülembe rekedtes hangján.
- Én is. – Lassan elengedtük egymást, majd következett Liam és Harry. Nekik is megígértem, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, s adtam nekik is egy-egy ölelést. Ahogy Niall-höz léptem, tisztán kivehető volt a piros szeméből a szomorúság. A farzsebéből kivett egy kisebb dobozt és átadta.
- Tudom, hogy a szerződést már megtettük, de úgy érzem az nem volt elég. Szeretném, ha mindenre emlékeznél. Minden dologra, ami kettőnkkel történt. – Kinyitottam a dobozt és egy gyönyörű ezüst, szíves karkötő volt benne. A könnyek végiggördültek az arcomon, ahogy felhelyezte a jobb kezemre.
- Sose felejts el – mondta elcsukló hangon.
- Hogy felejtenélek el. – öleltem át.
- Szeretlek hercegnőm. – csókolt meg hosszasan utoljára.
 - Szeretlek.
James meghatódottan nézte a búcsúnkat, majd tőle is elköszöntünk.
- Még mindig te vagy a legjobb menedzser a világon. – mondta Brigi, s megöleltük mindhárman.
- És az is maradsz. – mosolygott Dalma.
A hangos bemondó megszólalt, mi pedig elindultunk a gép felé. Még egyszer utoljára visszafordultunk és intettünk a fiúknak. Ők lehajtották a fejüket, majd újra visszanéztek ránk, s amikor már messzebb kerültünk, összeölelkeztek.
Felszálltunk a repülőre, onnan két óra volt az út. Én a telefonomról néztem azt a nagyon sok képet, amiken mi voltunk, a fiúk és minden hely, ahol jártunk. Újra felidéztem a történteket, s elöntött a szomorúság...